Örök Gyász

Ha volt valaha mosolyom; elveszett

s az öröm rózsái elhervadtanak,

boldognak lenni immáron nem lehet

s emberben bízni már-már nem szabad.

Mert amit én láttam és megéltem,

az örök gyászra kötelezi éltem.

A borzalmak völgyében, a Lech partjain,

a teuton hordák rettentő réme járt,

szél és fagy, éhség és szolgaság a kín

száz faját dobta ránk s osztotta a halált.

Úgy hulltunk, mint kasza alatt a fűszál

s úgy szállt el kedvünk, mint kéményből füst száll.

Ragyoghat nap, Délnek minden varázsa

hullhat még ránk a szabadság mámora,

de a rettentő élmény látomása

szívünkből nem mosdhat el soha.

Lelkünkön ég szörnyű sebeink gyásza,

melynek nincs és nem lesz vígaşztalása.

Ennyi kínt, pusztulást, vad gyalázatot,

ennyi keservet ember még meg nem élt,

lelkünkből kiölték az áhitatot

s már nem látunk jövőt, nem látunk tiszta célt.

Hamut hintünk fejünkre mindörökre

s tekintetünk rászegezzük a földre.

Mert az egekre többé nem nézhetünk,

ott kihalt a sugár, kihalt már a fény.

Ebek harmincadján teng a létünk,

egyetlen mérges, mérgező kelevény,

amelynek vére vér után kiáltoz

a jajja gyászinduló az örök gyászhoz.

Nincs feledés, íly fájdalmat szívünk

végig őriz s könnyünk nem fogyhat soha.

Az életünkben nincs többé mit hinnünk

mely gonosz volt és süket s mostoha.

Csak zokogni kell és rettentő lánggal

perbeszállni az átkozott világgal.

Endless Mourning

If smiles were mine once, well, now there are none,

the rose of joy has faded from my cheek,

my chance of happiness forever gone,

my faith in other people less than weak.

What I have seen and suffered is a warning

and now I am condemned to endless mourning.

Down terror valley beside the River Lech

the Teuton hordes advanced and brought despair:

servitude, hunger, gales and ice—the wreck

of a hundred tortures, death enough to share.

We were cut down, like grass, under the scythe,

As chimneys belch smoke so rose our sighs and cries.

The sun may blaze with all the magic of noon,

with dizziness of liberty, but the vision

of terrible suffering is like a lightless moon

that darkens the heart and serves as a cold prison.

Deep in our souls the dreadful congregation

of harms for which there is no consolation.

No man has suffered such a bitter share

of pain, destruction, humiliation, grief,

our souls have lost capacity for prayer,

we see no future, no point of relief.