Januári hajnal

Halottaim a szívemben élnek.

A fagyosan izzó lámpafények

árnyaiba botlom. Hét óra még,

csillagait most oltja ki az ég.

Tetves, szétfoszló szennyfoltos ingben

ilyenkor álltunk ki Kauferingben

szitkok közt, félőn, csatakba fúlva,

gyomrunkba az éhség kínját gyúrva.

És mégis élek. A gyárszirénák

az élet frissült alarmját fújják.

A hó fagyott harmatként szikrázik.

A város ébred, a szívem fázik.

Azután lassan felenged lelkem,

gondom harcos gondolatba rebben.

Roppant hangja a világnak ébreszt,

hogy méltó legyek nagy egészéhez.

Kattog a gép, friss hadrendbe állnak

szavaim. Már oszlanak az árnyak.

Az ablakon át kéken kél a reggel,

s én megtelek boldog munkakedvvel.

Lelkem mélyén még kimérák élnek,

de hatalmasabb náluk az élet.

Ki annyit sirattam és temettem:

a harc majd megvált magamtól éngem.

January Dawn

The dead live in my heart. I limp through nights

of shadow cast by an icy haze of lights.

Seven pm. The hour or thereabouts

when sky decides to put the last stars out.

It is the time when at Kaufering we'd stand

in torn, stained shirts, in lice-infested bands,

frightened, cursed, half-drowned in seas of mud,

tortured with hunger, weak for lack of food.

And yet still living. The factory siren blasts

the latest of life's alarms while body lasts.

Snow sparkles like dew as the town awakes,

the heart cools down, a mass of chills and aches.

Then slowly soul recovers, mind rebels,

and turns to thoughts of struggle. Martial bells

begin to ring and wake the world. I rise

and hope to be worthy of such enterprise.

The typewriter clacks on, my words line up

in battle-order. And off the shadows slip,

morning arrives out of the clearest blue,

I'm ready and fighting fit to see it through.

Deep down the dark chimeras still survive

but how much greater the sense of being alive.

I who have wept and filled too many graves,

am rescued from myself. The struggle saves.